MAGYARORSZÁG ALULNÉZETBEN
A GYULAI MŰVÉSZTELEP LEÍRÓ, MEGÖRÖKÍTŐ VALÓSÁGSZEMLÉLETE – TÓTH TIBOR SZELLEMI KISUGÁRZÁSA ÉS HAGYATÉKA
 
A címben megfogalmazott többrétegűség túlnő e tanulmány keretein, ezért az itt következő, összegző szándékú sorok után is biztosan marad megválaszolatlan kérdés a témában, ami egyrészt azt jelzi, hogy a kortárs magyar képzőművészet történetében, kutatásában és feldolgozásában igen csak sok feltáratlan terület, fehér folt található még, másrészt azt, hogy a második világháború után kialakult, máig élő és ható kanonizáció mára kezdi elveszíteni szavatossági idejét. 
Ebben a rövid írásban, ha a 19. századig használt „képírás” fogalmat használjuk a festészet formanyelvére és funkciójára, akkor az alcímben megfogalmazott valóság-leíró festészet kifejezést, a korabeli próza, a regény párhuzamaival kell összevetni, ami a gyulai jelenség esetében, Balzac, Dickens és Tolsztoj, Dosztojevszkij összetett társadalomrajzainak analógiáit vetíti elénk, kiindulási pontként, gondolati alapvetésként.
Az újkor végi társadalmi rétegzettség olyan „vízáteresztő” rétegek nélküli, kiszáradt, életnélküli, elszegényedett embermilliókat préselt ki magából, ami az egyéni tragédiákon túl, hatalmas társadalmi feszültséget is szült. Az „egydimenziós ember” tulajdonképpen már ekkor megszületett, illetve ha nem lenne frivol a szóhasználat, azt is mondhatnánk, hogy újjászületett, hiszen hasonló társadalmi feszültségek, szélsőségek már az ókorban léteztek.  Európa nyugati és kelti felén az említett két-két író, látleletként tárta fel a kor végletekig fokozott, megoldhatatlannak tűnő ellentmondásait. Annyi talán mégis közös volt bennük, hogy az első szociálisan gondolkodó pápához, XIII. Leóhoz hasonlóan úgy gondolták, hogy Európában mégis csak a kereszténységnek kell megoldásokat találni az elanyagiasodás, és a belőle származó társadalmi széttagoltság válsághelyzetére. Azonban ez nem következett be, a feszültségek és a szociális problémák eszkalálódtak, és anarchia közelébe sodródott Európa, ami aztán állandósult. A kíméletlen haszonelvűség egy modern rabszolgarendszert eredményezett, amit Európa más földrészekre is importált, és ez az újkori, legújabb kori rabszolgaság ma is itt van közöttünk.
Az ember, és annak művészete, a művészetének valóságélménye mindig helyspecifikus, abból a társadalmi talajból sarjad ki,”amelyből vétetett”. A művelődéstörténet számos sorszerű „társadalmi humuszt” ismer, ilyen pl. Petőfié, József Attiláé, Nagy Balogh Jánosé vagy Derkovitsé. Az ilyen meghatározottságokkor szinte predesztinációról beszélünk.
A 20. századi Magyarország, két vesztes háború, - a maga tragédiáival, a diktatúrák vérzivataraival -, a hajszálerek szövevényes és pulzáló világában, egy olyan élő valóságként van jelen életünkben, aminek képi kiábrázolása, átörökítése szinte emberfeletti feladat, majdnem lehetetlenség. A Gyulai Nyári Művésztelep, talán ha szándékában tudatosan nem is készült erre a feladatra, azonban mégis, drámai módon fel tudta tárni, meg tudta mutatni ezt a bonyolult magyar valóságot. Ráadásul olyan nézőpontból, olyan mélységből és olyan mélységgel, ahonnét ez a társadalmi valóság, a lét elviselhetetlen súlya alatt szinte összeroppan, empatikus azonosulása szinte példátlan a művészet történetében. 
Amikor a szabadság csak a szavak és az ideológiák szintjén létezik, akkor törvényszerűen létre kell jönniük a kis szellemi műhelyeknek, amelyek kis kályhaként (Tóth Tibor és Tömpe Emőke kályhái) képesek egy szobányi teret befűteni és lakhatóvá tenni, egy baráti közösséget összekovácsolni. Budapesten kettő ilyenről tudunk, a Molnár Sándor vezette Zuglói körről és Tóth Tibor képzőművész köréről Rákosligeten. A Zuglóiak szellemei megtermékenyítője Hamvas Béla volt, az ő hatása elsősorban Molnár életművében teljesedett ki, azonban a tanítványokéban is jelen van, de már nem olyan mértékben és hatásfokon. A „Rákosligeti kör”, - ezt a fogalmat még szoknunk kell -, elsősorban nem a művészet szellemi, elvont tartalmait kutatta, hanem inkább a látvány valóságfeltárulkozását, a képkontinuitást. A két képzőművészeti kör, a két művészeti műhely, mint az érem két oldala, kiegészítette egymást, „fej és írás”, képiség és fogalmiság, hagyomány és modernség. Így a szabadság olyan iskolái lehettek a kornak, az 1956-ot követő hosszú szilencium legpezsdítőbb és legizgalmasabb szabadságműhelyei. Molnár Sándor szerepe a modern magyar képzőművészetben mindenki által ismertté vált, viszont Tóth Tibor katalizátor funkciója igenis felfedezésre vár.
Tóth Tibor festészetében, elsősorban Nagy Balogh János nyomdokain haladva, arra figyelt fel, hogy az ember és közvetlen, szűk saját környezete, mint egy pozitív-negatív forma-pár, kiegészítik egymást, egy szoba, egy udvar egy kert, azok enteriőrjei, közelképei annak az embernek a világát tükrözik, aki bennük él, azt szinte burokként veszik körül őt. Tulajdonképpen egy evidencia, már a németalföldiek is tudták, de valahogy elfeledődött, az ember saját környezetében hagyja lenyomatát, és az, nélküle is róla beszél, illetve ez a környezet, ez a miliő, teljesen adekvát vele, a benne élő emberi szubjektummal, annak szinte lélektani háttere, intellektuális erőtere.
Tóth Tibor azonban, Molnár Sándorral ellentétben, az evangéliumi gabonamag példázatot bizonyítandó, - „Ha a földre esett gabonamag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem”-, saját festészetét feláldozva, tanítványaiban sokszorozta meg magát, illetve szemléletét, festészeti életműve így torzóban maradt, ám ki nem mondott, de műveiben megvalósított ars poeticája, világfelfogása kiteljesedett. Előbb a szakkörében, majd a Gyulai Nyári Művésztelepeken, az itt alkotóban.  Így vált, így válhatott a gyulai művésztelep szemléletet és teljesítménye immár magyar mintává, szabadalommá, ha tetszik Hungarikummá.
Magyarországon a mögöttünk hagyott században több alkalommal is egymásnak feszült a tradíció és az avantgárd. Jelen esetben csak a 45 utáni ütközetekre szeretnék utalni, Bernáth Aurél, kontra Kállai Ernő, Iparterv kontra Gyulai Művésztelep. A hatvanas évek végén már valóban anakronizmusnak tűnt a táblaképben való gondolkodás, annak hagyományos műfajaival (tájkép, csendélet, enteriőr, portré) együtt. A világ nyugati felén tapasztalat expanzív hagyományelvetés mindezeket a műfajokat már rég temette. Egyáltalán művészet és társadalom viszonylatában az utóbbi érdektelenné vált, hisz már a század elejétől a zászlóra csak egy szó volt felírva: autonómia. Mindentől és mindenkitől független művészet!  
Tóth Tibor teljes tisztában volt a képzőművészet folyamataival, hiszen Ő állította ki szinte elsőként a hazai avantgárdokat, mégis szembefordult a „modern művészet bálványaival” és jelölte ki, az ettől gyökeresen eltérő irányt, a társadalom elviselhetetlen érzéketlenségére reflektáló magatartást.
Ebből a helyzetből egyszerre érthetővé válik, miért nem ismeri az ország, és miért nem ismeri a világ, a gyulai unikumot, a társadalmi valósággal szembeni éleslátást, annak éterien tiszta valóságrajzát, képi dokumentálását. (A gyulaiak nagy erénye ugyanis épp a heroikus, manipulálatlan pontos rajz, a megőrzés a megörökítés felelőssége.)
Ehhez persze kellettek a mester nyomdokain járó tanítványok, Albrecht Júlia, Balogh Gyula, Bodor Zoltán, Lakatos József Péter, Marosvári György, Rácz Katalin, Szabó Éva Mária, Szakáll Ágnes, Székelyhidi Attila, Szőke Sándor, Tömpe Emőke és Vancsura Rita – a bibliai párhuzam miatt, most szándékosan csak tizenkettőt említek meg, de jó, ha tudjuk, hogy sokkal többen vannak.
Mint ahogy a 12 apostol közt is létezett hierarchia, és a keresztény hagyomány is kiemel közülük négy evangélistát, akiknek áthagyományozó jelentőségük, szerepük volt, a gyulai tizenkét tanítvány közt is ki kell emelni négyet, Balogh Gyulát, Marosvári Györgyöt, Székelyhidi Attilát és Szakáll Ágnest, akik egyenként is hihetetlenül jelentős festői teljesítményt nyújtanak, azonban összesítve a négy életművet, a gyulaiak tőkesúlyát, tőkefedezetét jelentik.
Balogh Gyula és Székelyhidi Attila a szemünk előtt eltűnt, ma már nem létező, évezredes paraszti, természeti-ökológiai kultúrát örökítették meg, épp az utolsó másodpercben. A munkában megfáradt test pihenését, az „arcod verítékével” megküzdött meditációt, az idő és az időtlenség, múlt és a jövő feletti tűnődést, az emberi hajlék, a „fészek" szerény otthonosságát, egyben biztonságát, a „lelki szegények” boldogságát, az anyaföldhöz, a Földanyához, a Hazához való szívszorító és elszakíthatatlan ragaszkodást. (A téeszesítés épp e kötődéseket volt hivatott felszámolni, sajnos sikerrel.) Innét a festményeik különös melankóliája, csöndje.
Marosvári György és Szakáll Ágnes horizontja kicsit más, urbánusabb. A József Attilai városi peremvidék, a falu és a város határa, a se itt, se ott nem vagy otthon érzése, az oly sokszor „megalázott és megszomorított” kis ember kivetettsége, a „maszek-világ”, a, régi vágású mesterember, akinek igen is van önálló értékvilága, becsületes szakmai múltja, vannak tárgyai, vannak relikviái, emlékei. Habár a nagybetűs Élet nap, mint nap megfosztja ezekektől, ő mégis ember marad, aki mindennek ellenére képes naponta újra kezdeni, ha kell a semmiből. Ők ugyanúgy főhősökké vállnak a képeken, mint Balogh Gyula és Székelyhidi Attila hallgatag napszámosai, tsz tagjai, nyugdíjasai. Azonban, mint már utaltunk rá, környezetük is főszereplővé válik, a nyekergő stokedli, a málló vakolat, a szú sercegése a kopott ajtófélfában, a szobai szentsarok, a falon lévő családi fénykép-legendárium, az elhasznált zománcozott vizeskanna, a kopott viaszosvászon asztalterítő, a hátsó udvaron összetákolt tyúkól, vagy nyúlketrec. A legszörnyűbb század nyomorúságának és párás vízfényének lenyomata, karnyújtásnyira tőlünk, saját birodalmunkban, saját magunkban.  
A gyulaiak olyan nézőpontból láttatják ezt a mikrovilágot, amilyenben embertársaink, felebarátaink többsége is nap, mint nap látja, csak míg ők ebben a világban a rosszat, a szégyellnivalót látják, addig ez a néhány festő, szobrász és keramikus felmutatja ennek örök, az időtlenség szintjére emelt szépségét, harmóniáját, és persze velük párhuzamosan azoknak égbekiáltó kontrasztját is.
Így lesz a gyulaiak valóságszemlélete, képírása egy új „Biblia Pauperum”, nem kellenek hozzá szavak, - amik amúgy is mára elvesztették értelmüket-, csak képek. Akvarellek, olajképek, faragott képek (szobrok), mintázott képek (kerámiák). Önmagáért való képek, a létezést feltáró, az időt legyőző, a szekularizált valóságot a szakralitásba visszahelyező képek, Gyulán születő, Gyulához köthető képek! A gyulai művésztelep, Ferenc pápához hasonlóan felmutatja, és középpontba állítja az evangéliumi szegénységet, mint elévülhetetlen és egyre aktuálisabb viszonyítási pontot.
 
 
Tóth Csaba
 
Megjelent a Kortárs 2014. júniusi számában (Kortárs Online 2014. június)